Aranyvesszőfű

További magyar nevei: magas aranyvessző, jágerkender, aranyos istápfű, aranyos ruta
Az aranyvesszőfű latin neve: Solidago gigantea, Solidago serotina
Család: fészkesvirágzatúak (Compositae)

Előfordulása: Az aranyvesszőfű egy Észak-Amerikából származó, az erdők szélén, vizek mentén, ligetekben, sokfelé nagy tömegekben termő, évelő növény. A Dunántúlon általában, de Somogy, Zala és Vas megyében különösen elterjedt. Dísznövényként kertekben és parkokban is ültetik.

Leírása: Az aranyvesszőfű szára egyenes, 1 méternél magasabbra is megnő, egyszerű, csak a virágzatban elágazó. Levelei szórt állásúak, kb. 10 cm hosszúak, lándzsásak, fűrészes szélűek. Virágfészkei egyoldalú, bugásán álló ívesen hajló, sűrű fürtökben állnak.

A virágok sárgák, kertekben már júniustól, a szabadban pedig júliustól egészen őszig nyílnak.

Az aranyvesszőfű gyűjtése, feldolgozása

A növény szárának felső 40-50 cm hosszú részét szedjük. Gyűjtésével nem szabad késlekedni, a munkát a virágzás kezdetekor nyomban meg kell kezdeni, mert a teljes virágzásban gyűjtött szárakon a virágzatok a száradás alatt még tovább fejlődnek, s amikorra a száradás befejeződik, helyükön csak sűrű fehér szőrbóbita marad. A virágok nyílásának kezdetén gyűjtött hajtásokon a szárítás folyamán a virágok éppen kellően kinyílnak, az árunak a tetszetős külseje nem változik meg.

4 kg friss anyagból lesz 1 kg száraz áru. A megszáradt áru bezsákolásánál ajánlatos szem-, orr- és szájvédőt használni, mert az arra érzékenyebbeknek kellemetlen nyálkahártya- és fogínygyulladást okoznak a levegőben szálló, belélegzett szőrbóbiták.

Hatóanyag: A drog (Solidaginis herba) szaponint, cseranyagot, rutint, keserűanyagot, nikotinsavat és kevés illóolajat tartalmaz.

Felhasználása: Az aranyvesszőfű teáját magas vérnyomás, epe-, vese-, hólyag-, májbántalmak, nehéz havivérzés, szamárhurut, reumás és ízületi fájdalmak ellen, továbbá izzasztóul, vizelethajtóul, külsőleg pedig toroköblítőül használják.